Remény az újrakezdésre

• Elixír, 2011.
  

Három évtizedes az a trend Magyarországon, hogy minden második házasság válással végződik, vagyis ahány frigy megköttetik egy évben, fele annyi fel is bomlik. És akkor még nem is említettük az egyre elterjedtebb élettársi kapcsolatok sorsát! Ezekben ugyanis még gyakrabban bekövetkezik a szakítás, mivel zökkenőmentesebb, mint a válási procedúra.

Figyelemreméltó adat az is, hogy a válások 71 százalékát a nők kezdeményezik, pedig a döntő lépés előtt általában ők követnek el mindent a kapcsolat megmentéséért, és ők azok, akik nem restellnek igénybe venni külső segítséget.

De vajon hova, kihez fordulhatnak azok a párok, akiknek a kapcsolata zátonyra futott? Megmenthető-e párterápiával, pszichológus, pszichiáter segítségével az, amit az egyik vagy akár mindkét fél menthetetlennek tart? Lehet-e egy megromlott házasságot, élettársi viszonyt rendezni és újrakezdeni? – kérdeztük Nagy Zsóka mediátortól, aki csaknem másfél évtizede nap mint nap erre keresi a választ.

– Mit tehet egyáltalán a mediátor, mi a feladata?

– A mediáció olyan speciális konfliktusmegoldó módszer, amely nem pusztán a két fél között, hanem egy harmadik, független szakember részvételével zajlik. A koordinálást végző mediátor segítségével, irányításával a felek nem elengedik a problémát, hanem szembenéznek vele, és közösen keresnek mindkettőjük számára teljes mértékben elfogadható megoldásokat – vagyis egyiküknek sem kell lemondania az álláspontjáról. A klasszikus mediáció tárgyilagos, nem tekint a múltba, hanem racionális és praktikus stratégiát dolgoz ki a jövőre nézve.

Én a pályafutásomat a szülő-gyermek kapcsolat rendezésével kezdtem, egy idő után azonban túlságosan szűknek éreztem a kereteket. Elsősorban arra kellett összpontosítani, hogy a szülő milyen gyakran és hogyan találkozik a gyerekével, ám nem nyúlhattunk vissza a múltba. Pedig az ilyen jellegű problémákat csak akkor lehet megoldani, ha megkeressük az okokat is, és választ kapunk a miértekre. Tagadhatatlan, hogy a klasszikus mediációban találtam meg az életfeladatomhoz szükséges alapokat, de rövid időn belül szükségét éreztem az egyéni út kiépítésének.

– Hogyan történt az útkeresés?

– Mivel munkám során egyre nagyobb hangsúlyt kapott a párkapcsolati és válási mediáció, elkezdtem nyitni más, a párkapcsolatokkal is összefüggő módszerek, irányzatok felé. Részt vettem szakirányú konferenciákon, workshopokon, foglalkoztam tranzakció-analízissel, legutóbb pedig a Hellinger-módszer ragadott magával. Lassan körvonalazódni kezdett a saját módszerem, amelynek az a lényege, hogy a mediációba bevisszük az érzelmeket, hiszen azok kapcsolataink támpillérei, azok dominálnak. Ugyanakkor visszamegyünk a múltba is, hiszen a jelenlegi frusztrációktól nem lehet megszabadulni a múlt sérelmeinek feldolgozása, a gyász megélése, a harag elengedése nélkül. Nálam az előkészítő beszélgetések a leghangsúlyosabbak, amelyeken „kivesézzük” a krízishelyzet lehetséges hátterét. A mediációs ülés is 5-6 óra, tehát egy egész napot kell rá szánnunk erre a lelkileg hihetetlenül megterhelő, felkavaró és fárasztó procedúrára.

– Mi a mediálás végső célja?

– Az, hogy a felek mindegyikük számára előnyösen megegyezzenek. A klasszikus mediáció a probléma megoldására fokuszál, mi viszont inkább az előkészítő beszélgetésekre, amelyeket egy-két hetes felkészülés és elmélyülés követ. Addigra a felek már elengedték a sérelmeiket, magyarázatot találtak rájuk, megértették a másik ember gyengeségét, feldolgozták a veszteség gyászát, és mindezek már szóba sem kerülnek a mediáción. Irányított beszélgetéssel vezetjük végig a feleket egy folyamaton, hogy ki tudják mondani azokat a pozitívumokat, amelyeket az előkészítő beszélgetéseken már feldolgoztunk. Visszamegyünk a múltba, az élmény és az érzés szintjén „megéltetjük” megismerkedésük és szerelmük boldog időszakát. Fölelevenítjük, hogy miért egymást választották, mit tettek hozzá egymás életéhez, mit köszönhetnek a másiknak, milyen tükröt tartott a másik a számukra, s ebből mit tanultak meg saját magukról. Kiderítjük, hogy mivé váltak a kapcsolat által, milyen csillagpontjaik voltak, milyen érzés volt a másik által szülővé válni, milyen volt szeretőként, házastársként működni stb.

Amikor mindketten kiemelték a kapcsolatuk értékeit, jöhet a következő fázis, amelyben a kialakult helyzetért vállalják személyes felelősségüket. Ennek megfogalmazásában, összefoglalásában természetesen segít a mediátor. A párkapcsolati mediáció utolsó fázisa már nem a pozitív megerősítésekről, a szembesülésekről és a felvállalásokról szól, hanem kiterjed a felek komfortzónájára és azokra az igényeikre, amelyek boldoggá tennék őket, tehát a kapcsolatukat is. Talán ez a legnehezebb kérdés, mivel nem arra irányul, hogy mit várnak el a felek másiktól, a válaszok pusztán csak útmutatóként szolgálhatnak. Ehhez pedig nagyon mély önismeret, befelé fordulás, értékelés és összegzés szükséges.

–Mi a teendő akkor, ha a házastársak már felismerik, hogy a kapcsolatuk nem működik, és az egyikük külső segítséget kérne, de ennek fontosságáról nem tudja meggyőzni a párját?

–Ilyenkor leülünk beszélgetni a „panaszos” féllel. Elkezdjük feltárni a másik személyiségét, megkeressük a gyenge pontját, amelyen keresztül „be tudjuk őt hívni”. És ha már itt van, nyert ügyünk van! Mert akkor már el lehet neki mondani, hogy a kapcsolatuk értékes, és a párja nagyon szeretné megőrizni, de egyedül tehetetlen, gyenge hozzá. Ezzel pozitív megerősítést kap részben szerepének szükségességéről, részben arról, hogy mennyire fontos a párjának. Motiváljuk, és megpróbáljuk megértetni vele, hogy a családja boldogsága az ő érdeke is. Finoman ráébresztjük arra is, hogy ha a társában már fölmerült az igény minőségileg jobb párkapcsolatra, akkor adja meg neki erre a lehetőséget. Nagy ritkán előfordul az is, hogy a pár nem jelentkezik többé az első beszélgetés után, de úgy gondolom, hogy a felek ilyenkor is visznek magukkal tőlünk olyan útravalót, amely elindíthat valamilyen változást. Az úgynevezett „last minute” mediációknál – amikor a magát vesztesnek érző fél segítségért fordul hozzánk, ám ezt a párja nem is sejti – megtörténhet, hogy a konzultációnak köszönhetően házon belül megoldják a problémát. Nincs kőbe vésve, hogy kinek hány alkalom, milyen út szükséges a révbejutáshoz, sőt sokszor elég egyetlen találó mondat is...

–Mindig van remény az újrakezdésre?

–„A remény hal meg utoljára”, tartja a mondás, ám rögtön hozzáteszem, hogy egy megromlott kapcsolatot ugyanazon a szinten semmiképp sem érdemes újrakezdeni, illetve folytatni. Ha például mindketten bennrekednek egy élethelyzetben, amelyből valamilyen okból nem akarnak kilépni, akkor a megalkuvások sorozata következik, és mindketten belekeserednek a kapcsolatba. A párkapcsolatot folyamatosan karban kell tartani, megújítani, aktív privát időkkel, intim pillanatokkal tarkítani – máskülönben csak akadozni fog, és különféle gondok-bajok jelentkeznek. Ha a felek nem képesek úrrá lenni az egyre romló helyzeten, célszerű szakemberhez fordulniuk. Minél előbb, annál jobb!

Az előkészítő beszélgetések, a mediáció során tett és kapott megerősítések mindenképp további életük alapját szolgálják, akármi lesz is a kapcsolatuk sorsa. Lehet, hogy szakítanak, de az együtt töltött idő nem vész kárba, a megtapasztalt élmények segítik a fejlődésüket, és egy új élet kezdetét körvonalazzák. A másik megoldás, hogy a mediációra való felkészülés folyamatában a felek ismét „összebútoroznak” egymással, mert újra megélik románcuk hajnalának pozitív élményeit, illetve más megvilágításba kerül a kapcsolatuk krízise. Megértik azt, hogy pontosan annyira felelősek a kialakult helyzetért, mint a másik, és képesek megbocsátani egymásnak. Újrakezdés esetén – igény szerint – az úgynevezett „utánkövetéssel” tovább kísérjük az ügyfelek sorsát.

–Mit tanácsol azoknak a pároknak, akik éppen most gondolnak szakításra, válásra?

–A szakítás megelőzésében sokat segít, ha megértjük kapcsolataink dinamikáját, feltárjuk a súlyosbodó konfliktusok valódi gyökereit. Például azt, hogy az egyik fél számára valami kényelmetlenné kezdett válni, de nem érezte, hogy az igényei érdekelnék a párját, és nem beszélték meg a problémákat. Mi nem állunk a „panaszos” mögé, nem támogatjuk őt abban, hogy vélt vagy valós igazáért bosszút álljon, esetleg mossa a kezeit, hanem szembesítjük önmagával, tükröt tartunk elé, és nagyon finoman, mindenféle bántó él nélkül éreztetjük vele azt, hogy ő is részese a családi konfliktusnak.

Ha mégis szakításra kerül a sor, fontos, hogy előtte ne az mérlegeljék, kinek van igaza, sőt! Azt szoktam mondani: „vagy igazam van, vagy boldog vagyok”. Tehát ne ragaszkodjak a saját igazamhoz, főleg akkor ne, ha ezzel valakit boldogtalanná teszek! Inkább engedjem el az igazamat, csak boldog lehessek!

Ha azonban egy kapcsolat végérvényesen elromlik, akkor nem érdemes fenntartani a látszatot, és hazugságban élni. Nagyon nagy felelősség ez! Hiszen ha a gyerek azt látja, hogy nincs egy érintés, egy simogatás, egy összevillanó tekintet a két szülő között, akkor tudat alatt rögzülnek a tapasztalatai, és „analfabéta” marad a párkapcsolat terén. Ezért jobb vállalni a szakítást, és kulturált, emberi módon elengedni egymást.

Aggod Judit