Egy zseniális léleksebész

• Nők Lapja, 2008.07.23.

Majd a Zsóka…

Remek hangulatú péntek estén találkoztunk először az egyszülős családok hetedik kerületi klubjában. Ott csodálkoztam rá Nagy Zsókára, akiről már az első perceken eszembe jutott: léleksebész.

Mindenki elmondta a történetét – hogyan került a klubba, miként viseli egyedül a gyereknevelés terhét-örömét, mennyire gyógyult meg a lelke a válás óta -; ő csak néha-néha szólt közbe. Nem „vágott” a szavaival, mint a sebész a késével, de olyan pontos és precíz volt, mint e nagy összpontosítást igénylő orvosi szakma képviselői. Nem volt felesleges vagy rosszul időzített mondata, gesztusa, minden rezdülése lendített a beszélgetésen, ráadásul végtelen természetességgel csempészett jókedvet a többiek lelkébe. Ha felvetődött egy megoldhatatlannak tűnő probléma, ketten-négyen-hatan mondták egyszerre: „majd a Zsóka…”

ESKÜVŐ - A HATVANADIK SZÜLETÉSNAPON

- Nincs bennem semmi különös – jelenti ki töprengve néhány héttel később, amikor már kettesben, a kávénkat kevergetve folytatjuk a beszélgetést. – Én csak hiszek abban, hogy minden emberben van valami szeretnivaló, és az a mániám, hogy segítenem kell, ha tudok.

- Sokan állítják, hogy tudsz – veszem át a szót -, hiszen hallottam, hogy neves ügyvédek küldenek hozzád válófélben levő párokat, akiknek kapcsolata tán még menthető, vagy legalábbis el lehet náluk érni, hogy kulturáltan, méltósággal – a gyerekeiket kímélve – tegyenek pontot a közös életükre. És ehhez kell egy közvetítő, egy mediátor. Például Te.

- Rengeteg a munkám, és végtelenül élvezem - jelenti ki Zsóka elégedett mosollyal.

- Döbbenetes sorsokkal szembesülök, és óriási örömet jelent, ha a hozzám fordulók kapcsolata rendeződik. Hogy csak egy friss élményt említsek: szétköltözés után egy férj vadul udvarol a feleségének, egy másik házaspár pedig már nem a bíróságra akar menni, inkább közös tengerparti nyaralásra. Adnak maguknak esélyt!

- Minden kapcsolatot érdemes megmenteni?

- Meg kell próbálni! Különösen akkor, ha gyerekek is vannak. Hiszen azok, akik most gyűlölködve válni akarnak, néhány évvel ezelőtt még ölelték egymást. Egyébként válni is sokféleképpen lehet.

- Sokaknak meséltem rólad, és a többség azonnal megkérdezte: Te vizet prédikálsz, és bort iszol, vagy…?

A válasz egészséges mosoly.

- Éveken át neveltem özvegyen a fiamat – az első házasságom csodálatos volt, csakhogy az én szeretett férjemet, akit kilenc évig ápoltam, elvitte egy átkozott betegség -, a második házasságomat pedig a hatvanadik születésnapomon kötöttem. Annak köszönhetem második férjemet, hogy egy sportsérülés miatt meg kellett műteni a fiamat. Pánikban voltam. Erre a gyermekem megmutatta azokat az internetes oldalakat, ahol „csak úgy” cseveghetek bárkivel, amíg ő kórházban van. Nem voltam én akkoriban sem magányos – volt barátom és népes baráti köröm -, mégis boldogan éltem a lehetőséggel, mert egy kis időre kifújta belőlem az aggódást. Szóval ráklikkeltem egy névre, beszélgetni kezdtünk, majd gyorsan kiderült, hogy nyolcvan méterre lakunk egymástól. Meghívott kávézni, vacsorázni, tovább beszélgettünk…

Ötvenhárom éves voltam akkor, ő is. Tűz és víz. A férjem mérnök, csöndes, passzív, racionális, szerinte az élet tele van csapdákkal. Én pörgős vagyok, és hiszek abban, hogy az emberek igenis jók. Legalábbis vágynak a jóra. Hol tartunk most? Mellettem van a munkámban – sokat segít! -, hazavihetem a gondjaimat, örömeimet.

- Elmúltál hatvanéves.

- Hatvanegy vagyok, gond nélkül vállalom. Soha nem zavart a korom, eszem ágában sincs letagadni. Nem az a baj, ha elmúltál harminc, negyven vagy hatvan, nem az a baj, ha épp kevés a pénzed, ám az nagy baj, ha elfogy a szeretet, és egy családban feloldhatatlan (vagy annak látszó) konfliktusok keletkeznek. Amúgy az egyszülős klubban fiatalokkal és idősekkel egyaránt foglalkoztam, hiszen a féltékenység, a közöny, a fájdalom nincs tekintettel az életkorra, de még az iskolai végzettségre sem.

"KILÓGTAM A SORBÓL"

Mivel senki sem születik mediációs szakembernek, Zsóka útja nem volt olyan egyenes, mint azoké, akikről már hatéves korukban kiderül, hogy zenei tehetségek vagy netán matekzsenik. Ő sokat bolyongott, sok mindent kipróbált, rengeteget tanult – óvónőképző, gyógypedagógia, pszichológia -, és útközben jött rá arra, miben leli örömét.

- Csak olyan közegben szeretek dolgozni, ahol a munkámmal valamelyest boldogabbá tehetem az embereket – mondja komolyan.

- Nem véletlen, hogy huszonhárom éves koromban csodálatosan éreztem magam egy nyíregyházi nevelőotthonban, mert fogyatékos állami gondozottakkal foglalkozhattam. Fontos voltam számukra, ragaszkodtak hozzám, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a gesztusaim, a hanghordozásom megjelenik a gyerekekben. Nagyrészt cigány gyerekek voltak, akik rendezett körülmények között nem lettek volna fogyatékosok… Három évig dolgoztam velük, és csak azért hagytam ott a nevelőotthont, mert férjhez mentem, Pestre költöztem.

- Aki sokáig foglalkozik sérült, bajba jutott emberekkel, könnyen kiég. Elfogynak a lelki tartalékai. Te lelkesedsz, tele vagy energiával, hittel.

- Talán a gyerekkoromnak köszönhetem – néz rám elgondolkodva. – Édesapám telepvezető volt egy állami gazdaságban. Hatalmas gyümölcsös, közepén fehér ház, piros tetővel, rengeteg könyv, szeretet… Csodálatos szülőkkel ajándékozott meg a sors – mondja meghatottan. – Valószínűleg nekik köszönhetem az erőmet is. Nagy szükségem volt rá, hiszen a munkahelyeimen általában kilógtam a sorból. Sokszor próbáltak „idomítani”, hogy illeszkedjek be szépen, de nem tudtam nyugton maradni. Például egy fővárosi óvodában munkaközösség-vezető majd kerületi mentor lettem – pályakezdő óvónőket neveltem -, közben folyamatosan felháborítottam az új módszereimmel a környezetemet. Nálam a beszoktatáskor addig maradt a szülő a gyerekével, ameddig a kicsi igényelte… Rosszul voltam attól, hogy mikrofonon szólnak be az anyák-apák, hogy Kovács Pistikéért jöttünk, tehát megtörtem a személytelenséget, és „bratyiztam a szülőkkel”. Tudod mit jelentett ez? Hogy nem „kedvesanyukáztam”, inkább megtanultam a neveket, és nemcsak másfél mondatot váltottam a szülőkkel, hanem beszélgettem is velük. Különösen akkor, ha a gyerek „jelzett”.

- Jelzett?

- Hogyne! Minden óvodás jelzi az otthoni problémákat: másképp viselkedik, mint korábban, eltűnnek a színek a rajzból, nem tud aludni… Szegényke még nem képes elmondani, mi a baj – nincsenek rá szavai -, de ha egy pedagógus figyel, észreveszi. No, ilyen helyzetekben én mindig javasoltam a szülőknek, hogy beszélgessünk nyugodt körülmények között. Sok házaspár osztotta meg velem a legbensőbb problémáit, és az is előfordult, hogy (együtt) megmentettük a házasságukat. Pedig akkor azt sem tudtam még, hogy mi a mediáció. Amúgy e ténykedésem „hivatalos nyelven” azt jelentett, hogy „beleavatkoztam a családok magánéletébe”. Szóval egy idő után szűk lett az óvoda, ezért vállaltam munkát (boldogan!) a hetedik kerületi Nevelési Tanácsadóban, Kardos Ferencnél. No, ott szerveztük meg húsz évvel ezelőtt az egyszülős családok klubját, és onnan küldtek el egy tanfolyamra, ahol megismerkedhettem a mediációval. Ma már betölti az életemet!

EPILÓGUS

Jó néhány nappal a találkozás után kezdem írni Zsóka történetét, majd a kellős közepén rádöbbenek, hogy egy fontos kérdést nem tettem fel. „Hogy lehet az, hogy manapság rengeteg gyönyörű fiatal nő nem talál társra, ő pedig gond nélkül férjhez ment hatvanévesen?”

Amikor felhívom – nagy a zsivaj körülötte, az unokái „vircsaftolnak” -, ő kedvesen-határozottan jelenti ki:

- Fontos a szépség, a műveltség, a fiatalság, de mindennél fontosabb a meleg, puha, elfogadó szeretet. Ha valakiből hiányzik a szeretet képessége, az nagyon nehezen talál tartós kapcsolatra. Én azt mondom, hogy egy elhivatott nő is maradjon nő. Én az maradtam.

Csak ezzel magyarázhatom, hogy özvegy koromban állandóan feleségül akartak venni – teszi hozzá nevetve, de a mondat végét már nem hallom, mert egy cérnavékony hangocska kitartóan követeli a háttérből: „Zsóka mama, gyeje máj…!”

V. Kulcsár Ildikó